A kiállítást Gajdó Tamás színháztörténész nyitotta meg és a vendégek Derzsi György előadásában hallhatták Sárdy dalait. A megnyitó után a Művelődési Házban a Szerelmem Sárdy című zenés naplóval nyűgözte le a közönséget a színész. Aki a cím alapján egy Sárdy János dalaiból összeállított dal -illetve operett estet várt, némileg csalódnia kellett.

 A színdarabban ugyan elhangzottak dalok, de azok illusztrációként szolgáltak meskó Zoltán remek történetéhez. Egy idős hölgy naplóján keresztül - amit színész unokája olvasott fel - a nézők megismerhették egy fiatal lány szenvedélyes és eltitkolt rajongását az ünnepelt színés, Sárdy János iránt.

Mindezt úgy, hogy igazából a saját érzelmeikkel, életükkel, hibáikkal és vágyaikkal szembesültek, szinte teljesen elvonatkoztatva Sárdytól. Sajnos nagyon kevesen voltak kiváncsiak a darabra, pedig még azok is felejthetetlen élménnyel gazdagodtak, akik nem rajonganak sem a korért sem pedig a műfajért.

Íme egy kis ízelítő a darabból:

Sárdy János elszakíthatatlan szálakkal kötődött Dunaföldvárra, amire egész életében büszke volt. A város pedig nem is fejezhetné ki jobban tiszteletét a művész előtt, mint ezzel a kiállítással.

Gajdó Tamás színháztörténész az alábbi szavakkal ajánlotta a kiállítást az érdeklődők figyelmébe.

"Hölgyeim és Uraim, színházról és színészekről szólni látszólag hálás feladat. A színész élete tele van érdekes és váratlan fordulatokkal, pályakezdése mesébe illik, anekdoták sorát lehet idézni. Csak éppen a lényeget, a színész, az énekes alkotását nem tudjuk szavakkal visszaadni. 

Ma Sárdy Jánosra emékezünk, aki 1907. július 27-én született Nagykónyiban. A pápai tanítóképzőben szerzett oklevelet, majd Dunaföldváron lett kántortanító. Műkedvelő előadásokban lépett fel, többnyire zenés darabokban. 

Nem járunk messze az igazságtól, ha kijelentjük: Dunaföldvár kiváló földrajzi adottságai nélkül nem biztos, hogy a szép hangú, muzikális fiatalember karriert csinálhatott volna. Maga Sárdy így emlékezett erre: „A folyók összekötik a világot. Dunaföldvár a Duna mellett van, és hajó jár fel Pestre. Csütörtöki napom szabad volt, és sikerült valahogy szereznem egy énektanárt, aki elkezdett tanítani. Csütörtökön reggel feljöttem a hajóval, és éjjel lementem a hajóval. Egyszer a Duna-parton álltam este, még nem volt beszállás. Csendes volt a Duna, gyönyörű volt a kivilágítás. A híd mellett álltam elbűvölve ettől a látványtól, amint a víz visszatükrözte a fényeket. Egyszer csak egy hangot hallottam: Én márpedig itt akarok élni! Az én hangom volt. Körülnéztem, hogy nem hallották-e mások is, hátha bolondnak néznek. Nem hallotta senki. Önkéntelenül kiálthattam fel, bennem volt a borzasztó nagy elhatározás, egy kívánás, hogy én itt akarok élni. Azon kívül, hogy a színpadot is itt érhettem el.”Sárdy János dunaföldvári éveiről a színészről szóló monográfiájában Bános Tibor hosszan megemlékezett. Sárdy itt játszotta el Mogyoróssy önkéntes szerepét Kálmán Imre Tatárjárás című művében. „Csak a csizmámat kellett kidugnom a kulisszák mögül, máris olyan taps volt, hogy széjjelrepedtek a díszletek” – mesélte utóbb a művész mindig nevetve. Biztatták is a dunaföldváriak: ne hagyja abba az éneklést, képeztesse a hangját, mert aranyat ér.

Mi volt a titka? – tesszük fel a kérdést hasonlóan tehetséges és sármos művészek pályáját értékelve. Egyáltalán hogyan lehetett sztár valakiből? Sárdy János pályakezdését megvizsgálva még nehezebb választ adni, hiszen nyomát sem leljük szándékosságnak. A népmesébe illő történet nem azzal folytatódott, hogy a legkisebb fiú elvette a királylányt, s megkapta a fele királyságot, hanem úgy, hogy ott folytatta életét, ahol abbahagyta – szerényen élt a Keleti Károly utcában, különösebb passziók nélkül. 

Hölgyeim és Uraim! Mielőtt megnéznénk a kiállítást, megismerkednénk Sárdy János életével, megcsodálnánk nagy sikerű fellépéseinek dokumentumait, Abody Béla gondolatait idézem:

„Egy időben bálvány volt, a népszerűség hőfoka, izgatottsága, látványossága akkora volt, hogy össze sem hasonlítható a mai sztárokéval, holott ők sem panaszkodhatnak. S hogy más divat jött, és elmúlt a tűzijáték, nem tűnt el, mint annyi csillag az előadó-művészet egéről, hanem jelképpé mélyült, mint Blaháné. Klasszikussá érett. A magyar népmese harmadik gyermekévé, aki tiszta szívvel küzd a sárkány ellen, nem mérlegelve, hanem vállalva a veszélyt, nem töprengve, hanem az egyetlen, lehetséges utat járva, tisztessége, küldetése, logikája szerint. Ezt a figurát – önmagát – építette fel élete végéig, ez volt a hatalma.”